„Tudományt és művészetet nem lehet egyszerre definiálni, mert nagy dolgok: nincs definíció, mely őket kimerítené. Íme azonban egyik oldaluk: ők a világról való tudatunk legkincsesebb gyűjtőkamrái, a művészet az érzetek és érzések, a tudomány a belőlük leülepedett fogalmak drága gyűjteménye.” (Babits Mihály)
A művészet szerves része az emberi életnek. Emberformáló erő, amely kihat az egész személyiségre. Fogékonnyá tesz a szép befogadására és formálja az emberi magatartást. Jelentős mértékben befolyásolja az értelmi és az érzelmi erők egyensúlyát, a személyiség magasabb szintű gazdagságát és harmóniáját.
A művészet, illetve egyes ágai – mint például a zeneművészet, a képzőművészet, a táncművészet, a színházművészet – mindenekelőtt érzéseket hívnak elő, hatást gyakorolnak az egyén érzelmi világára és esztétikai ízlésére. Mivel a művészet közvetlenül váltja ki az érzelmeket, hat az érzelmi és a kognitív kompetenciák fejlődésére, így szerves része a komplex személyiségfejlődésnek. Ennek következtében elengedhetetlen feltétele az általános fejlődésnek és a nevelőmunkának egyaránt. Sőt, a művészet jótékony hatással van az egyén testi-lelki egészségére, az egész testi-lelki-mentális-emocionális világára, és terápiás hatással is rendelkezik. Célszerűen irányítva és alkalmazva felhasználható a prevenció, az inklúzió szellemében is, mert segít a lelki harmónia, a jólét és a „jóllét” elérésében, az egészség megőrzésében és ápolásában, a stresszoldásban, a rehabilitációban. Összességében tehát a művészet eszköz a nevelésben, a komplex személyiségfejlesztésben, a terápiában, a prevencióban (Falus, 2016).
A változó társadalmi és edukációs körülmények hatására, valamint a korszerű nevelés kívánalmainak megfelelve az utóbbi években, illetve évtizedekben egyre több figyelmet kapnak a művészeti ágak és irányzatok lehetséges kapcsolódási pontjai és a művészeti jellegű tantárgyak interdiszciplináris vonatkozásai. A tantárgyközi kapcsolatok, az átjárhatóság és az edukációs folyamatba épített „többdimenzionális” megközelítések színesebbé, kreatívabbá teszik a pedagógiai folyamatot, fokozzák a tanulás–tanítás kölcsönhatásának eredményességét, az élményszerű ismeretszerzést, hozzájárulnak az oktató, a nevelő munka, az edukációs folyamat színvonalának emeléséhez, tartalmának gazdagításához. A művészetek összekapcsolásával, illetve egyéb tantárgyakban (is) történő felhasználásával lehetőség nyílik a színesebb, egységesebb, hatékonyabb, eredményesebb oktatásra és nevelésre.
Jelen tanulmány több szempontból közelíti meg a művészet–edukáció–terápia egyes szegmenseit és kölcsönhatásait. Egyrészt az egyes művészeti ágak, irányzatok kölcsönös hatására és a különböző inspirációs források feltérképezésére fókuszál (a teljesség igénye nélkül), továbbá rávilágít az oktatási-nevelési folyamatban történő interdiszciplináris alkalmazási lehetőségekre, megvalósítási formákra. Nem utolsósorban tárgyalja a művészet terápiás hatásait és szerepét a komplex személyiségfejlesztés szellemében. A középpontban tehát egyrészt maga a művészet, a művészeti ágak és jelentős mértékben a zeneművészet áll, valamint a művészeti vagy művészettel nevelés és annak lehetséges interdiszciplináris megközelítései, különböző meghatározó formái és tényezői, a komplex személyiségfejlődésben kiváltott lehetséges pozitív és terápiás hatásával. Mindezt a magyar kultúra, művészet, zenepedagógia kiemelkedő személyiségének, Kodály Zoltán eszmei üzenetének szellemében megvalósítva, mely szerint: „Tudomány, művészet gyökere egy. Mindegyik a világot tükrözi a maga módján. Alapfeltétele: éles megfigyelőképesség, pontos visszaadása és magasabb szintézisbe emelése a megfigyelt életnek, s a tudományos és művészi nagyság alapja is ugyanaz: az igazi ember, vir justus.” (Kodály, 1974: 454)